Műveim

 

            Kicsiny gyermek voltam, a labdával lovagoltam és írtam szép dalokat. Első dalom a mézédes borról szólt, a finom, halk, szájban szétfolyós borról. A dal rövid volt, nem emlékszem, már rég eltüzeltem, három versszak, de szívből beszélt az én nagy gondjaimról. Három versszak, legalábbis tizenkét sor, több mint harminchat szó, több mint száznyolc betű, még egészen kisfiúcska voltam, amikor szorgalmasan elővettem a lapot és ráfestettem a bánatom a borról, amely nem volt se száraz, se édes.

            Azért írtam első dalomat meg, hogy láthassa a világ, ugyan egyedül vagyok, de bátran felveszem a harcot a sárkányokkal. Első dalomat ennek ellenére nem mutattam meg senkinek. Elrejtettem, évek múltán a kezembe keveredett, ekkor úgy határoztam, elégetem. Első dalom nem volt arisztokratikus, de rímes ajándék. Először még az ember nem ír mindennap. Nem is tudom, én is mikor írtam második dalomat, talán hónapokkal az első után. Egy körtefáról. Egy magasba nyúló körtefáról írtam, amely ugyanúgy virágzott és lehullatta a levelét, mint a mellette álló alma- és cseresznyefa, de a körtefa több termést hozott, ezért az emberek nem vágták ki akkor sem, amikor elszáradt.

            Ilyen szép verseket írtam. Először szépeket, harmadszorra rondát a vasorrú bábáról, aki ijesztgeti a gyermekeket. Aztán szépet az égről és a csillagokról. Meglátod majd egyszer te, dalokat költő kislegény, írsz még a végtelen bánatról is, nem is kevésszer, de százszor, nem is dalt, de regényeket.

            Negyedik dalom egy olyan szép királylányról szólt, akit ha megláttak a kérők, rögtön elakadt lélegzetük, szólni se bírtak.

            Így írtam, írtam dalaimat, az őszt pedig a tél követte. Összesen ezer dalt írtam eddig. Minden dalomat kicsi füzetekbe írom bele, csomó, csomó füzet teli lett így. Dalaim általában rövidek, ügyelek a rímelésre és a hangsúlyok betartására, soha nem csapongok, dalaimban soha. Emlékszem, sok dallal játszom többször is, leírom, változtatok aprókat, nagyokat. Írtam dalt a magyar történelem nagyjairól, minden ismertebb női névről, a városainkról. Ezer dal sok.

            Minden karácsonykor is írtam egy dalt, még amikor kisebb voltam.

            Most már csak akkor írok dalt, ha váratlan esemény zörget bé ablakomon, de az meg oly ritka, mert olyan egyformák ezek a napok, hogy az már nem is igaz.

            A regények, az más.

            Regényt mindig öltönyben írok. Legalább az első oldalakat. Regényt otthon írok, például dalt lehet írni virágos szigeteken, patak partján, erdő mélyén.

            Sok regényt írtam életemben. Valaki azt jósolta tehát, hogy a bánatról írok regényeket.

            Az egyik egy elvált férfiról szólt, borúsan tengette életét, nem nézett rá a kutya se. Bejárt a munkába, az se derült ki regényemből, hol dolgozik, de legszívesebben szabadidejét sötét várromok között töltötte. Egykori felesége egyáltalán nem szerette a várromokat, félt a kísértetektől és attól, hogy ráomlik egy nagy faldarab. A regény hőse ezért is szeretett várromokhoz járni, nem akart találkozni egykori feleségével, legnagyobb szerelmével. Egyszer azonban az egyik várromtól hazafelé bandukolt, s találkozott volt feleségével, aki már új házasságot kötött, férjével és két gyermekével boldogan sétálgatott. Meg se ismerte egykori férjét.

            Én olyan regényeket szeretek írni, ahol vér folyik, sajnos regényeimben általában nincs gyilkosság, így alakul, pedig szeretném, ha olvasóim haja égnek állna a rémülettől. A visszafojtott vágyak azonban feltörtek. A száz gyilkosság című munkámban, ebben mindenki halomra gyilkolja embertársait, mindenki azon töpreng a szusszanásnyi szünetekben, újabb rémtetteit hogyan kövesse el.

            Érdekes még megemlíteni a Vörös és fekete és fehér című regényemet, melyben Stendhal két ismert művét gyúrtam eggyé.

            A halál madarai című művemben a kuvikok életéről írtam, egy háromkötetes regény, tele bonyodalmakkal, ádáz csetepatékkal, az emberek világa is belopódzik, baglyok felnövő generációin keresztül mutatom be, milyen sokfajták a kuvikok. Egy kuvik például berepül a zsiráfok közé az állatkertbe, nem is megy haza, barátságot köt.

            Eddigi utolsó regényem az Elvetem a sulykot címet viseli, főszereplője hat kamaszgyerek, öt fiú és egy lány, ki érik előbb felnőtté, ez a regény legfontosabb kérdése, no meg az, hogy a lemaradók valóban hátrányba kerülnek-e.

            Műveim összefoglaló katalógusát olvashatják itt, csak a legjelentősebb regényeimet említettem meg, ezek nem olyan bánatosak, mint kevésbé ismertebbjeim, melyeknek a száma viszont sokszorosan felülmúlja amazokét.

            Nem rendszerezetten tárom az érdeklődők elé eddig született alkotásaimat, csak ahogy eszembe jutnak.

            Epigrammáim számát nem is tudom. Megközelíti az ezret. Akárcsak a dalaim. Édesanyámról írtam sokat.

            Most, hogy a nagyközönség elé tárva visszatekintek eddigi alkotásaimra, a bánatosakat figyelmen kívül hagyom, epigrammáim sorából is, azok nem jellemzőek alaptermészetemre. Állandó harcban állok a szomorúsággal.

            Sokszor éreztem, mikor epigrammát írtam, hogy pont olyan hosszúságú, amilyent szerettem volna a gondolat megszületésekor. Azt hiszem, ezek a jó epigrammáim.

            Episztolát szeretek írni, bár elég későn írtam az elsőt. Tisztelem a magyar irodalom klasszikusait, hozzájuk írtam episztolákat. Petőfihez írtam a legtöbbet, hármat, Berzsenyihez, Aranyhoz kettőt-kettőt, de többekhez írtam egy episztolát.

            Az epigrammák és az episztolák után eposzaimról.

            Öt eposzt írtam, egyet az egyiptomi istenekről, négyet a magyar történelem dicső vagy véres lapjaiból merítettem, a honfoglalás, Búvár Kund, Szent László és a tatárjárás – ez a négy eposzom született a középkori Magyarország históriájából. A négy magyar eposzomban ragaszkodtam a történeti hűséghez, attól a legapróbb részletben sem tértem el. Az egyiptomi istenekről írt eposzom viszont saját lelemény, egy kitalált történetet mondok el csetepatékkal, kibékülésekkel, házastársi hűtlenségekkel, megejtően emberi epizódokkal.

            Az öt eposz közül a Búvár Kundról szóló a leghosszabb és a tatárjárásról szóló a legrövidebb. Eposzaimban ragaszkodtam a klasszikus elődök hagyományaihoz, rengeteg eposzt végigolvastam, míg bátorságot merítettem ahhoz, hogy nekiüljek első eposzomnak. Eposzaimból sajnos nem tudok idézni – nem tudok idézni egyéb műveimből se, még epigrammáim közül se tudok egyet se. Nem is értem, ki szokott idézni saját költeményeiből, bennem visszatetszést kelt ez a hencegés.

            Ha idősebb leszek, írok még öt-hat eposzt, de most már nemcsak a régmúltról, hanem például a negyvennyolcas forradalomról is. Új utakat kell keresni, meg kell mutatni olvasóimnak, hogy bátor vagyok, megvalósítottam, amire felhatalmaztak, írtam klasszikus eposzt, de tudok írni formabontó eposzt.

            Azért olvastam sok eposzt, mert az az irodalom királya, megérdemli a hódolatot, sok művet ihlethet egyetlen eposzi gondolat.

            Vígeposzt viszont nem fogok írni. Annyi vígeposzt olvastam, hogy sokszor úgy érzem, ebben az alműfajban nemigen lehet újat kitalálni, tartalmat tekintve talán, de ami a formát illeti, mindent kiaknáztak már előttem.

            Drámáimat megelőzve még egyetlen balladámról. Egy árva balladát írtam, az epigrammáim számához viszonyítva elenyésző, de olyan nagy odafordulással alkottam e művemet, hogy azt éreztem, mikor befejeztem, ennél jobb balladát nem tudok írni, nem is próbálkoztam hát, azóta se.

            Már nagyon régen kialakult az a véleményem, hogy akár én, akár más eljut a hegytetőre bármely kérdésben, vagy művészetben, vagy tudományban, akkor nem szabad azt megpróbálni megismételni vagy felülmúlni, mert nem sikerül, inkább át kell fordulni új területekre.

            Vígeposzt nem írok, mert olyan jókat írtak előttem, a balladából pedig én alkottam maradandót, én annál jobbat nem tudok, de akadnak még szabad, meghódításra váró, vad legelők.

            Mire lenne jó az, folyton ezen töprengek, hogy írnék egy vígeposzt, sosem látott történettel, de mégis unalomig ismert fordulatokkal, verseléssel, az emberek a felénél, negyedénél álmosan letennék és soha nem vennék fel újra.

            Többen visszakérdeznek, akik gondolkodva követik soraimat, eposzt miért írtam, formailag ott se lehet újat kitalálni, Homérosztól kezdve mindent végigpengettek már. Erre én azt válaszolom, hogy a komikus műfajban, és ilyen a vígeposz, nehezebb újítani, a vidámság sokkal szűkebb a komolyságnál, ezért nem próbálkozom vígeposszal és emiatt írtam és tervezek is még írni eposzt.

            Több magyarázat egyetlen kérdésre.

            Egyetlen balladámnak, ide kanyarodunk újra, a szerelem a témája, látják majd, például rengeteg szerelmes eklogát írtam, tehát egyetlen balladámnak a szerelem a témája, két ifjú szerelmes nem találja meg az egymáshoz vezető utat, haszontalan harcok, már úgy tűnik, életük végéig hiába epekednek, mígnem egy szerencsés fordulat egymáshoz vezeti őket, és ugyan aggok, törődöttek és betegek, de boldogok, hogy találkozhattak. Soha senki más szerelmesük nem volt.

            Írok majd tehát eklogáimról és drámáimról, de mindenekelőtt himnuszaimról.

            Látható, igen termékeny voltam eddig, be kell számolnom eredményeimről.

            Himnuszaimat görög, római istenekhez, a Biblia istenéhez és a magyar istenségekhez írtam. Békességet kérek tőlük, boldog életet. Azt kérem tőlük, hogy szeretteimet csapások ne tépázzák, hogy évről évre legyen több a termény, legyünk gazdagabbak, legyünk olyan gazdagok, hogy segíthessünk a szegényeken. Himnuszt írtam legalább ötszázat. Nagyon szorgalmas vagyok, mert szeretem leírni gondolataimat. Sokáig azon is töprengtem, kizárólag himnuszokat fogok írni, vagy döntően himnuszokat, hisz ez a legmagasztosabb forma a lírán belül, a legfelsőbb lényhez, lényekhez szól. Himnuszírás közben az ember elemelkedik a földtől, felszáll a napba, a nap közelébe, a csillagok szomszédságába.

            Emlékszem, egyik dédnagyapámról mesélték, gyerekkorában megfogadta, ír egyetlen verset, egyetlen drámát, egyetlen regényt, azután lerakja tollát. Meg is írta egyetlen versét, egyetlen drámáját, egyetlen regényét, de végül nem ezek lettek az egyetlenek, mert élete végéig írt.

            Himnuszaim. Valamennyi rímel, szeretem a rímes verseket. Csak ritkán eresztem szabadjára pennámat, s leszek modern vele.

            Ha ötszáz himnuszt írtam, az legalább ötszáz kérést jelent a különféle istenségekhez. Teljesítették-e óhajaimat? Leírhatom a bánataimat, kell-e ennél több, s ha kell, bizony, kéréseimet is teljesítették az én görög, római és egyéb isteneim.

            Új próbatételek.

            Meséket írtam gyerekeknek. Beszélni kellene már drámáimról, de félek rájuk térni, oly sok drámát írtam, hogy róluk méltán megemlékezni szinte lehetetlenség.

            Meséim erkölcsi megtisztulást okoznak kicsinek, nagynak, gyereknek, felnőttnek, ha elolvassák, mindenkinek.

            Állatmeséim közül kiemelkedik derűjével a Két antilop című, az egyik antilop szépen fut, de lassan, a másik rondán, de gyorsan. Megszületnek gyermekeik, a kis antilopok, de a növekvő szőrpamacsok mindegyike olyan, mint a két nagy antilop, a szülők, vagy lassan futnak és szépen, vagy gyorsan, de rondán, olyan egy sincs, aki szépen is fut és gyorsan is.

Írtam egy mesét a holdról és a csillagokról, de nem sikerült, egyetlen gyűjteménybe sem javaslom felvételét. Nem sikerült mesém a száz okosról és a kilencven butáról sem, mert a buták a végén még sokkal butábbá lesznek, mint az elején voltak. Ezt nem lehet sikerült mesének nevezni.

            El kell ismerni gyarlóságaimat, hiányosságaimat, ha egy művemmel nem vagyok elégedett, ezzel csak azoknak a táborát növelem, akik kedvelnek, hibáim ellenére.

            Meséimet néha elrontom, ha csak pár másodpercre véletlenül felnőtté válunk meseírás közben, ott a baj, a mese eltörik, soha nem szerezzük vissza az elkalandozó figyelmet.

            Románcaimat a fiatal nők kedvelik.

            Eklogák. Kezdetben nagyon féltem az eklogáktól, az időmértékességétől, a kötöttségétől, sokáig azt hittem, nem is tudok én eklogát írni.

            Egyik születésnapom délelőttjén más elfoglaltságom nem akadt, leültem eklogát írni. Aznap az első két sort írtam meg. Látható, hogy az eklogák kivételével ontom a szépirodalmi termékeimet a közönség fejére vagy fejébe, de az eklogákkal meg kell szenvednem. Megbénul a kéz és a fej. Pedig úgy figyeltem, mint még soha. Azon a születésnapomon, mikor első eklogám első két sorát papírra vetém, előtte kitakarítottam, kiszellőztettem, összeraktam az asztalomon a szanaszét heverő füzetjeimet, könyveimet, szóval, büszkék lehettek rám szüleim, de hiába a pedáns rend, csak az első két sora született meg eklogámnak.

            A következő nap is csak három.

            Utána megint kettő, utána megint három.

            Mikor leszek kész eklogámmal?

            Hosszú hetek múlva elégedetten néztem körbe, kész az első eklogám.

            De semmi mást nem írtam mellette.

            A második eklogám is ilyen gyötrelmesen, ilyen csigalassúsággal készült, két-három sor naponta.

            Minek írjak eklogát, ha ilyen nehéz? Jó, remélem, sokan olvassák majd, de éveket vesz igénybe, míg megtelik egy eklogakötet.

            Természetesen a pásztori szerelem eklogáimban rendre felbukkan, idilli kép, a szerelem általában boldog, nem törekszik bonyolult fejtegetésekre. Vonzott a legelő illata és népe, ezért, minden nehézsége mellett, odakötöttem magam az íróasztalomhoz, és addig nem oldoztam el láncaimat, míg eklogaíró kötelességemnek eleget nem tettem.

            Töredékeim száma végtelen. Ha buszra várok, írom a töredékeket, leghosszabb töredékem ötven oldal, de ezt is eleve úgy írtam, töredék legyen.

            A novella műfajában is sikerült nevemet beírni. Mintegy háromezer példánnyal. Pontosan kétezer-nyolcszázhatvanhárom darabbal.

            Ismerek olyan költőt, aki összesen írt vagy háromszáz verset. Egy híres költőről van szó, én csak novelláim kiemelkedő mennyisége miatt is igényt tartok a halhatatlan titulusra.

            Óda, zsoltár? Rengeteg. De ezekkel nem tréfálok.

            Legendát államfők felkérésére írok. Nyolcszáz született eddig.

            Szerelmeim mulattatására írok anekdotát, adomát és humoreszket.

            Egyszer össze kellene számolni, hány betűt írtam le, és össze kell számolni, hány betűt írt le Arisztotelész, és az egyikből ki kell vonni a másikat, hogy megkapjuk a végeredményt.

            Prédikációt is sokat írtam, de sajnos, ezzel sem viccelődhetek.

            Tudják, hány kötetem jelent meg eddig? Polcok.

            Oldalakkal ezelőtt azt mondtam, ezer dalt írtam. Összesen tízezer dalt írtam, most elárulom, elárulom, mert olyan nagy a verseny, nem titkolhatom el egyetlen dalomat se, ha azt szeretném, hogy észrevegyenek.

            Forradalmi indulók, nemcsak forradalmakra, kizárólag tőlem, nagyon gyors szállítással.

            Legvégére a drámákat hagytam. A negyvenezret. De már nem is ismertetem őket, készülök harmadik születésnapomra, hátha meglátogat valaki, aki olvasott tőlem bármit, az lesz az igazi ünnep.

            Azt hiszem, életemet az írásnak szentelem, hadd gyűljenek az oldalak, hadd mondhassam el, hadd sorolhassam fel őket.

            Csak amiatt vagyok bánatos, hogy ismerek száz olyan embert, akik összesen többet írtak, mint én.

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Műveim
Zságot András közölt írásai / II. - © 2008 - 2026 - zsagotandrasirasaiketto.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat