B. Márta első szerelme voltam

 

            B. Márta első és egyben legnagyobb szerelme voltam.

            Elmesélem.

            B. Márta és én ugyanabba a gimnáziumba jártunk, én harmadikos voltam, ő másodikos. Ekkor szeretett belém.

            - Ki lehet ez a szimpatikus fiú? – kérdezte magában B. Márta október elején, amikor egyszer megpillantott az óraközi szünetben.

            De aztán szinte el is felejtett.

            Legközelebb október végén jutottam eszébe. Ekkor is csak tetszettem neki, de szerelmes még nem volt belém.

            Novemberben azonban már beszélgetett rólam a barátnőjével.

            - Nem tudod, hogy hívják azt a fiút, a harmadik bé osztályból?

- De tudom, Kováts Zsolt.

            Így kapott választ B. Márta kérdésére, a nevemről.

            Aztán egyre gyakrabban találkoztunk a folyosón, köszöntünk néha egymásnak, láttam B. Mártán, hogy napról napra jobban vonzódik hozzám.

            B. Márta nem tudott aludni, folyton rám gondolt. Nem tanult, órákat álmodozott rólam, hogy kézen fogva sétál velem a patak partján, hogy beszélgetünk, hogy nevetgélünk nagyokat, ahol sok ember cammog.

            Lehunyta sokszor a szemét B. Márta, hogy az arcomat felidézhesse.

            A nevemet most már tudta, hogy Zsoltnak hívnak, a történelem füzete elejére írta, aztán kiradírozta, de azért, ha jó erősen vizsgálta valaki, látta, mit vésett oda, a radírozás előtt.

            - Milyen szép neve van ennek a fiúnak – sóhajtozott B. Márta.

            Nem is tudom, mi tarthatta ébren érdeklődését. De az biztos, hogy erősen és kitartóan nézett a szemembe valahányszor találkoztunk.

            Egyszer együtt ebédeltünk, láttam, hogy tűzpiros az arca, hogy nagyon boldog, nem is remélte, hogy egy asztalnál ülünk majd, és most íme, ha lett volna bátorsága, és ha jobban ismertük volna egymást, bármikor megszoríthatta volna a kezemet.

            A monogramomat az irodalom füzetébe írta, mint a keresztnevemet a történelem füzetébe.

            Teltek-múltak a hónapok, nem tagadom, nagyon jólesett B. Márta kedves mosolya.

            Én legelőször még nem szerettem, kérdés, szerettem-e valaha is igazán, de éreztem, ennek a fiatal lánynak a ragaszkodását, a megejtő szívdobbanásait, mely vallomások tucatjait repítette felém, nem tiporhatom el, ezért magam is igyekeztem megnyerő maradni, de még nem döntöttem el, merre hajoljon a szívem.

            A lelkiismeretem dörömbölt, láttam, mennyire imád engem B. Márta, nem élhetek vissza ezzel gátlástalanul.

            - Megvárom, amíg ír egy levelet – gondoltam magamban.

            Nem is késett sokáig.

            Csak egy szó szerepelt a levélben, csak egy szó, csak annyi, hogy szeretlek.

            Ne becsülje le senki ennek az egy szónak a jelentőségét, inkább azon gondolkozzunk el, mekkora erő kellett ennek az egy szónak a leírásához a tizenéves lánynak.

            Szeretlek.

            Hányszor mondjuk ki ezt felelőtlenül, érett fejjel, de a még inkább gyermek B. Márta szívének minden apró momentumát átélve vallotta meg szerelmét. Nekem. Ő tudta, nem szabad mindenkinek szeretetünket kinyilvánítani, nem szabad mindenkinek, sőt egyszerre csak egyetlen embert szerethetünk tiszta szívvel.

            Mintha a cinizmus hangjai szólnának, pedig csak más súlyokkal kell olvasni, máris előtűnik az önirónia, mely reményeink szerint a valóságos, az igazi.

            De ne is maradjunk B. Márta első levelénél, utazzunk más tájakra, hogy a cinizmust valóban legyűrhesse az önirónia.

            B. Márta nagyon szeretett engem.

            Én még mindig féltem ettől az érzelemtől, nem voltam biztos B. Mártában.

            Pedig biztos lehettem volna.

            B. Mártát megigéztem, nem is tudott másra nézni, csak énrám. Lelke minden rezdülése engem kívánt.

            Én nem akartam, hogy csalódjon bennem, kettőzött erővel tanultam, én akartam lenni a legokosabb az osztályban, az iskolában.

            Láttam a könyörgést a szemében, láttam, hogy mennyire imád.

            Az osztálytársai csillapították, nehogy meztelenül a lábaim elé vesse magát.

            A legnagyobb önuralomról tett bizonyságot, amikor szerelmét titkolva nem rohant sikongva felém, csak összeszorított fogakkal elhaladt mellettem mindig.

            Nem rimánkodott, nem könyörgött, nem esengett a szerelmemért, pedig tudtam, a legszívesebben ezt tenné.

            Mennyit tűrt ez az áldott lélek! Értem, egyedül énértem. Még most is, annyi év távlatából is felemelő a szerelemnek ez a hősiessége, ez a nagyszerű önmegtartóztatása.

            Ő tudta, hogy szenvednie kell, hogy akár élete végéig epekedhet hasztalanul, lehet, hogy soha nem lesz az enyém.

            Álmatlan éjszakák, és ilyen fiatalon!

            Emelkedett lélek.

            S én? Miért nem mondtam igent? Mert még mindig nem győzött meg.

            Én is szerettem B. Mártát, de másképp, mint ő engem.

            Ez a magyarázat.

            B. Márta elvakultan, mindent félresöpörve imádott, erre én nem voltam képes.

            Ha nem lettek volna erős társadalmi korlátok, nem is tudom, B. Márta szerelme forradalmat robbant ki, elnyelte volna a világot, felgyújtotta volna az egész naprendszert, nem maradt volna élő ember, csak ő meg én, valahol.

            B. Márta hozzám költözött volna, egy szavamba került, sejtettem, de nem hívtam.

            Ha kértem volna valamit, biztos teljesítette volna. Úgy imádott.

            Én soha előnyt nem csikartam ki szerelméből.

            Hosszan gondokba merültem, mit válaszoljak levelére, melyben azt írta, szeretlek. Az én hezitálásom, lelki vívódásaim apró kicsinységek voltak azokhoz a viharokhoz, melyeket B. Márta minden áldott nap átélt, mert nem tudta, szerelme boldog lesz-e velem, vagy boldogtalan nélkülem.

            B. Márta szép volt, én nem tehettem meg, hogy szépségét feláldozzam a szerelemnek, az irántam érzett szerelemnek.

            Ezért azt írtam neki, képtelen vagyok a döntésre, de szeméből sugárzik az ártatlanság, ezért biztos talál olyan fiatalembert, akivel a szerelem nem állandó talány, megoldandó kérdés lesz.

            B. Márta a levélre még intenzívebben, még több lelki tartalékot mozgósítva igyekezett lángra lobbantani szívemet. B. Márta imádott, jobban már nem is imádhatott volna. Nem talált hibát bennem, én voltam a tökéletes férfi a számára. Talán még verset is írt hozzám.

            Pedig még nem is váltottunk szót nagyon egymással. Egyáltalán nem.

            Egy levelet írt, és egy levelet írtam neki. S talán írt néhány verset is. De más, semmi másra nem emlékszem.

            - Beszélgessek vele? Vagy beszélgessek valakivel B. Márta szerelméről?

Köszönünk egymásnak, de ha meg kívánom ismerni, beszélni kell vele.

            Megvárom, amíg ír egy újabb levelet.

            Miből gondolom, hogy lángolón szeretett?

            Láttam. Minden mozdulata erről mesélt.

            Kitavaszodott már, az osztálytársaim többsége órák után szívük választottjával bandukolt hazafelé.

            B. Mártának egyre többen szerettek volna udvarolni, tudtam. B. Márta hű volt hozzám, boldogságomra.

            - Szeretlek, hányszor mondjam, hogy szeretlek – ez volt második levelében.

- Még nem szeretnék beszélgetni veled – válaszoltam.

- Jó. Írjál, amikor csak akarsz.

- Jó. Írok mindig, amikor te is írsz.

Ezekkel a levelekkel múlattuk az időt, szórakoztattuk egymást.

            Nem tudom, mit tett B. Márta a leveleimmel, de biztos milliószor elolvasta, átmásolta, csókolgatta. Nagyon boldog volt a kézírásomtól.

            Megjött a nyár, vége lett az iskolának úgy, hogy B. Márta nem simogatta meg az arcomat, és nem ölelt meg egyszer sem.

            Nyáron véletlenül találkoztunk a vonaton, mindkét család a Balatonhoz utazott, de mi előbb leszálltunk. Egymásra mosolyogtunk mi ketten, és nem értettem, miért nem beszélünk, miért csak mosolygunk hónapok óta.

            A vakáció alatt boldog voltam, nem tudtam, hogy ő mit csinál, csak éreztem, hogy írja, írja a leveleit, melyeket vagy összetép, vagy eléget.

            Szeptemberben a tanévnyitón várt rám a kapuban, de én elsiettem mellette szótlanul.

            - Szeretlek – írta naponta háromszor.

Mit tegyek? Már negyedik osztályos voltam, érettségi és továbbtanulás.

-          Csacskaság, pár hónap és már nem szeret.

      Bár ehhez hasonló gondolatokat forgattam fejemben, magam se hittem, hogy jön majd egy nap, és B. Márta nem fog szeretni.

-B. Márta mindig fog szeretni – hallatszott B. Márta hangja egy nagyon távoli szigetről, ő mondta, csak ő, tudom.

Mi lesz?

-Fog-e még emberi lény úgy imádni, ahogy most B. Márta imád?

-Ha nem B. Márta lesz a feleségem, lesz-e feleségem, és őrá számíthatok-e majd?

Kérdések, kérdések.

Ki ez a B. Márta?

            Tudtam, hogy szaladunk a felé a pont felé, amikor B. Márta már nem fog szeretni, amikor már nem lesz neki fontos, melyik a kedvenc muzsikám.

            De most még B. Márta szíve majd kiugrott a helyéről, ha meghallotta bárkitől a Zsolt nevet.

            B. Márta megjelent gondolataimban, ne aggódjak, örökre szeretni fog, ezt suttogta.

            De nem, csaptam le az íróasztalomra a füzetemet, nem, B. Márta szerelme se tarthat örökké.

-Örökké tart – írta leveleiben, újra naponta hármat.

Tisztában voltam hibáimmal, ezért mondogattam magamban, hogy nem tart örökké.

-          Örökké tart –írta.

-          Örökké tart, mert te vagy a legjobb.

Én vagyok a legjobb. Miből gondolja, hogy én vagyok a legjobb?  Én egyáltalán nem tartottam magamat a legjobbnak.

Nem én vagyok a legjobb, ezért B. Márta szerelme nem lesz örök.

-Attól ne félj, hogy véget ér. Örökre szeretlek.

Jó, úgy döntöttem, nem vitázom tovább, még mindig számos kérdésre vártam a választ.

      Mi lesz, ha meghalok?

-          Örökre, örökre szeretlek.

Folyton írta a leveleit.

Akkor se fogom felkeresni, akkor se fogok vele beszélni. Ha belegebedek se. Írni se fogok neki.

Börtön az élet, rabság kételyekkel.

            - Örökre szeretlek.

            Mindig ezt írta, és én nem hittem, és én nem untam.

            Ebben az évben sokkal több levelet írt, mint az előzőben. Mert ez a tanév is elröppent, ugyanúgy, mint az előző.

            Nyáron nem találkoztunk és szeptemberben sem.

            B. Márta még mindig szeretett. Nem írta, de lekopogtatta azon a villamoson, mellyel utaztam reggelenként az egyetemre.

            - Szeretlek – mondta egy B. Márta a sok közül.

- Én is szeretlek – válaszolta egy énem a sok közül -, csak másképp, mint te. Másképp, mint ahogy szeretnéd.

- Én így szeretném.

            B. Mártának én mindene voltam, a legkiválóbb, bármi eszembe juthatott.

            Meggyűlölt volna, ha gyűlöltem volna?

            Nem gyűlöltem és ő szeretett.

            Öt évig nem találkoztunk, de ha két ember beszélgetett az utcán mögöttem, tudhattam, az ő üzenetét közvetítik.

            Nem is vágytam másra, de nem is kerestem fel.

B. Márta egyszer majd kiugrott az ablakon örömében, úgy eltelt irántam érzett szerelmében, máskor meg zokogott, kétségek közt hányódva.

            Öt évig nem találkoztunk, csak szolgálatkész postásemberek repítették a híreket innen oda és vissza.

            Hol jár? Én Budapesten voltam, sétálgattam a körutakon, nézegettem a hirdetőoszlopokat, mint bárki más.

            A buszon két szerelmes beszélgetett egymással.

            - Szeretlek.

- Szeretlek én is.

– Szeretem a hajadat, szeretem a mosolyodat.

            Ez azt jelentette, B. Márta gondolt rám, üzent, hogy még mindig szeret, szereti a hajamat és a mosolyomat.

            Hányszor csak néhány méteren múlhatott, hogy nem találkoztunk?  Ő is Pesten élt, ezt a trolibusz fékje súgta egyszer.

            Egy ócska kordé a Józsefvárosban ezt hozta B. Mártától:

            Te is szeretsz,

Gyere, keress!

            Te is szeretsz,

Gyere, keress!

-Ahogy a gimnáziumban találkoztunk, úgy találkozunk másodjára is – gondoltam magamban és ismételtem minduntalan.

-          Szeretlek, bízzál bennem, várok rád.

Mindig egy fekete varjú hozta meg víg kedvemet, ha fogyott a hitem B. Márta szerelmében.

-Soha nem felejtelek el, szeretlek, most nagyon nehéz a sorsom.

Gazdag vagy szegény? Éhezik, nyomorog?

-Csak te tartod bennem a lelket. Nagyon hiányzol, találkozni fogunk.

Egy-két mondatot szólt hozzám, mint gimnáziumi éveink alatt, akkor is csak sóhajtásnyit írt a papírra, és már dobta is felém.

Az én öt évem mivel telt? Tanultam, de nem érdekes.

            Bárhova ment, csak értem élt.

            Öt évig nem találkoztunk ebben az óriási városban, csak tapostuk egymás sarkát, itt, melynek neve Budapest.

            Öt év és utána még tíz év.

            Tizenöt év.

            El lehet-e felejteni, akit legjobban szeretünk? Én nem felejtettem, ő se felejtett.

            Még öt év.

            Még mindig szeret?

            Még mindig szeret.

            Szép-e és vidám vagy már szomorú?

            Húsz év.

            Pár ember lassan meghal.

Minden olvasónk azt hitte az elején, most volt ez a gimnáziumi találkozás, de mire ide elértek, látták, hogy annak legalább húsz éve.

            B. Márta a villamosok felett repült húsz évvel a gimnázium után, és azt mondta, hogy szeret.

            Több mint húsz év telt el.

            Huszonöt.

            Aki tizennyolc éves volt, az ma már legalább negyvenhárom.

            De még több, hisz elmúlt harminc év is, és B. Márta fogalmazza szerelmes leveleit. Naponta tízet megírt, amikor elmúlt harminc év, és mindet kihajította az ablakon, azt gondolta, a szél pont a fejemre sodor egyet vagy kettőt.

            Szeret.

            Szívek a Lánchíd pesti hídfőjénél a porban. Ő rajzolta egyszer, tudom, hogy csak ő rajzolhatta.

            Minden pesti hídnál kövekből kirakott egy kis szívet, nem láttam, de elmondták az emberek és néhány fa.

            Miért gondol még mindig rám? Miért szeret még mindig?

            Végül beteljesül, amit ígért, és soha nem lesz vége?

            A testem, a lelkem, a szellemem ideális, ezért nem talál mást B. Márta.

            Legyőztem minden férfit, aki utamba tévedt, B. Márta így tudta, máshogy nem magyarázhatta magának.

            Mindketten azt gondoltuk, én vagyok a legeszesebb a világon, B. Márta azért hitte, mert szeretett, s én is azért, mert szeretett.

            Eltelt harmincöt év, negyven év a gimnázium után, már mindenki tudja, hogy a szíve választottja én vagyok.

            Eltelt ötven év, lassan meghalunk, de B. Márta még mindig szeret, még mindig engem szeret.

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: B. Márta első szerelme voltam
Zságot András közölt írásai / II. - © 2008 - 2026 - zsagotandrasirasaiketto.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat